Egy megbízható ismerős szerzett munkát valami vendéglőben. Igen ám, de nem volt kiutazási engedélyem. Akkoriban turistaútlevéllel három évente csak egyszer hagyhattuk el az országot Nyugat felé. Meghívólevelet kellett szerezni a tulajtól. Mivel lírát sem válthattam ki, pénzt is kellett küldenie, amihez devizaszámlát kellett nyitnom. Így elhúzódott az indulás karácsony utánra.
Télvíz idején semmi hóakadály, sőt, a napocska olyan melegen sütött be a kocsinkba, hogy egy szál pólóban lehetett utazni. Trentino-Alto Adige tartományba mentünk, az Alpokba. Anyámék az ismerősnél maradtak, a városkában, engem pedig "meghívóim" felvittek - jól meglepődtem - a hegyekbe, egy menedékházszerű vendéglőbe. Na, akkor a munka utáni kirakatnézésnek, sétának annyi!
A hegyi vendéglő kétszintes volt. A földszinten található az étterem és a konyha, a lakórészbe pedig a konyhából nyíló lépcsőn kellett lefelé menni, a szuterénbe. Egy normális méretű, kissé zsúfoltan berendezett szobában aludt a tulajdonos házaspár, abból nyílt egy kis fürdőszoba, valamint egy kicsi, spártai szoba. Puritánul berendezett, sötét? Igen, és ezt nem hiszitek el: nem volt fűtés! A vizes törölközőnk nem megszáradt, hanem megfagyott. Egy jugoszláv lánnyal aludtam ott. Végül is minek lett volna fűtés, hiszen egész nap fent dolgoztunk.
A konyhalány lettem, nem tudtam elég jól olaszul ahhoz, hogy felszolgáljak. A tulajdonos felesége főzött, én előkészítettem neki, pucoltam, hámoztam, de leginkább mosogattam. Nem volt mosogatógépük! Néhány óra múlva majd letört a derekam. Néhány nap múlva a gumikesztyűbe befülledt a kezem, viszketett a bőröm; évekig visszatérő bőrbetegséget kaptam. A kaja viszont ízlett. A polenta (kukoricakása) nagyon népszerű volt ott, nekem szokatlan. Amikor kaptam pár óra szabadidőt, kiültem a vendéglőbe. Egy férfi beszédbe elegyedett velem, de nem volt szimpatikus. Számoltam a napokat, mennyit kell még itt töltenem, hogy ledolgozzam a pénzt, amit küldtek.
Szilveszterkor hosszú volt a munkanap. Éjfél előtt hangosan számolt az egész étterem: 10, 9, 8, 7, 6, 5, 4, 3, 2, 1, 0! Ujjongás, koccintás. És? Semmi himnusz? Ez a hiányérzet lehet a honvágy. Az általános iskolában, ahol tanítottam, minden iskolai ünnepélyen énekelni kellett, utáltam. Itt pedig azt éreztem, hogy idegenben vagyok. Én is kaptam pezsgőt, a tulajdonosnő és a jugoszláv lány koccintott velem. Talán az italtól is volt, de bizony elsírtam magam. Annyira vágytam haza!
Amikor közeledett rabszolgaságom vége, megbeszéltem a tulajdonosnővel, majd anyámékkal, hogy eljönnek értem a faluba. Másnap azzal állt elő a főnökasszony férjével vállvetve, hogy még NEM MEHETEK EL, mert nem dolgoztam le a pénzt, amit küldtek. Hogyan? Idegesen beszoroztam a napidíjat a napok számával. Nem úgy van az, ingatták a fejüket, nem ér annyit a munkám, mint amennyiről szó volt, mert nem voltam elég önálló a konyhában. Például nem mostam le a sparchert szélét. Na, érdekes módon onnantól kezdve sokkal gyorsabban tudtam beszélni. Nem részletezem a vitát, nem is emlékszem... De sikerült hazajutnom.
Tanulság? Azt ne keressetek! Úgyis mindenki csak a sajátjából tanul.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése