A Nagy Olasz Kaland

1990-ben megnyíltak a határok! Innentől már csak a pénztárca szabott gátat az olaszországi álomutazásoknak. Azaz még az sem. Fiatalok, ha pénztelenek is, nem ismernek lehetetlent. Mi bizony nekivágtunk a kéthetes Nagy Olasz Kalandnak egy Trabanttal, sok ételkonzervvel, s annyi lirával a zsebünkben, amennyivel campingdíj megfizetését végső esetre kellett korlátoznunk.
Az utazást befogadásra teljesen nyitott szívvel vártam. A társadalom általános felszabadultságérzete egybeesett személyes életem hasonló fordulatával, a válásommal. Útitársam, egy csillogó szemű egyetemista, már csak az életkora okán is biztosította a megfelelően lelkes alaphangulatot.
Az első olasz város, ahol megálltunk, Padova volt. Micsoda szerencse, hogy éppen egy szabadtéri ünnepségbe csöppentünk! A székekkel nézőtérnek berendezett téren helyet is foglaltunk, és bár nem értettük az ének szövegét, a refrén magával ragadott: semplicitá, semplicitá. Átadtuk magunkat a tiszta, egyszerű hangok, az örömteli tánc kisugárzásának. Valami ilyesmi lehetett: Hallgasd meg!
Bolognában Olaszország másik arcát ismertük meg. A város szélén sátrazásra alkalmas helyet kerestünk, amikor értünk is aggódó helyi lakosok kedvesen eltanácsoltak. Nagyon veszélyesek errefelé a drogosok, jobban tesszük, ha campingben szállunk meg. Nem szórhattuk a pénzt ilyesmire! Kerestünk egy nyugis parkolót, és a Trabantban rendezkedtünk be alvásra. De minden hangra felriadtam és óvatosan kikémleltem, nem készül-e éppen támadásra ellenünk valaki, hogy kifosszon, megerőszakoljon... A reggeli világosságra ébredve aztán megkönnyebbülten állapítottam meg: ezt megúsztuk.

Porta del Paradiso

Ezután Firenze következett. Fél évvel korábban sokat tanultam róla az idegenvezetői tanfolyamon; megtanultuk, hogy a Duomo hatalmas kupoláját, ami Firenze szimbóluma, Brunelleschi tervezte, tudtam, hogy az olaszosan mellette, külön álló harangtorony Giottóról kapta a nevét. A diaképeken tanulmányoztuk a keresztelőkápolna (Battistero) bronzkapuját, csodáltuk a Porta del Paradiso ótestamentumi jelenteit. Akkor még nem sejtettem, hogy nyáron a saját szememmel is látni fogom mindezt. A rekkenő hőségben álltam a nyüzsgő téren, bámultam a szobrokkal és domborművekkel elhalmozott világhírű épületeket. Úgy éreztem magam, mintha a diaképek váratlanul életre keltek volna, s csak a képzeletem túlzott aktivitása csalna meg.
A terv szerint Firenzéig jöttünk volna, de útitársam azzal állt elő, gyerünk tovább Rómáig! Én haboztam, mert tanárnőként a tervszerűséghez voltam szokva. De hisz épp ezt szerettem ebben a fiúban: a fiatalos lendületet, a következmények miatti aggodalmaskodás helyett az élet örömeinek a habzsolását. OK. Irány a világ közepe!

Siena különleges, kagyló alakú terén csak pár órát töltöttünk.

 
Siettünk a tengerhez.
Vonzott a tenger hatalmas hatalma.
Úgy álltunk a végtelen, hol szelíd, hol háborgó arcát mutató hatalom előtt, mint a megszeppent ember a mindenható Isten előtt.

Este a parttól nem messze, egy kis erdőfoltban vertük fel a sátrat. Már sötét volt, a turista gázpalackon teavizet forraltunk éppen, amikor ... hirtelen két férfi fegyvert szegezett ránk. Mukkanni sem mertünk, amíg zseblámpájukkal körbepásztázták a táborhelyünket. A Trabant rendszámtábláját látva megszólaltak: Siete ungheresi? - Sí - nyögtem, de már kezdtem megkönnyebbülni, mert láttam, hogy egyenruhában vannak. Megnézték az útlevelünket, aztán otthagytak minket. Hogy figyelmeztettek-e arra, hogy legközelebb campingbe menjünk, sajnos nem emlékszem. De az biztos, hogy ezután sem mentünk campingbe.
Minél délebbre jártunk, annál többször dudáltak ránk. A mosolygó arcokból és integetésből megértettük, hogy az elismerő üdvözlés a csodabogár Trabantunknak szól.

Rómába este érkeztünk meg. A Trasteverén találtunk egy parkot, ahol itt-ott emberek feküdtek, na nem hajléktalanok, turistáknak tűntek. Akkor aludtam életemben először a szabad ég alatt.

Villa Borghese

Másnap megkezdtük Róma felfedezését. A várost kettészelő Tevere nem hasonlítható a Dunához. Kisebb folyó, s a hidak is szobrokkal teli művészeti alkotások. Bármerre mész, szobrokat és szökőkutakat látsz. Hol többezer éves épületek nyűgöznek le (pl. Pantheon), hol barokk kori remekművek (mint a Trevi-kút). Hol az irdatlan méretektől esik le az állad (Szent Péter tér és Bazilika), hol az emberi méret meghittsége érint meg (pl. Vesta-szüzek temploma). Egy igazi olasz pizzát is jó lett volna kipróbálni, ehelyett magyar konzervekkel csillapítottuk éhségünket. A Corso Venezián megbámulhattuk volna a modern üzleteket (1990-et írtunk akkor!), de nem vesztegettük az időt önsajnálatra. Inkább a Villa Borghese nevű parkban sétálgattunk, ami szintén szobrokkal, látnivalókkal teli.
A következő éjszakákhoz kicsit kevésbé nyilvános helyet szerettünk volna találni. A Tiberina-szigeten kötöttünk ki a Trabival, a rakpart kellően néptelennek látszott. Megvacsoráztunk, felpumpáltuk a kétszemélyes gumimatracot, bebújtunk a hálózsákba (ki-ki a magáéba), s a csillagos ég alatt, egymás kezét fogva elaludtunk. Kora reggel arra ébredtünk -s ez már kevésbé romantikus -, hogy kutyák gyanakodva körbeszaglásznak.
Három nap múlva szomorúan hagytam el a fővárost. Talán éreztem, hogy legközelebb már elárvult szívvel, egyedül fogok bolyongani emlékeim színhelyén.
Következő célunk az Adriai-tengerpart volt, amihez át kellett kelnünk az Appenninek hegyláncán. Nagyon hosszú, soha véget nem érő út volt. Hogy jobban teljen az idő, barchóbáztunk. Párom önként nehezítette a kérdezési feltételeket: egy szempont szerint csak két kérdést tett fel. Úgy nézett ki, Róma nem csak lelkileg, szellemileg is pezsdítően hatott. Az este a magas csúcsok között ért utol minket, település égen-földön sehol, madár is alig járt arra, barátságtalan köves vidék. A nyár derekán is hűvös volt. A kocsiban vacsoráztunk, aztán ággyá alakítottuk az ülést, mert nem volt kedvünk sátrat verni. Nem sok szórakozási lehetőség adódott. Mintha csak ketten lettünk volna a földön...
Az Adriai-tengerben fürödtünk néptelen, csendes partszakaszon, és turistáktól hemzsegő luxus spiaggián is. A napozóágyak százai olyan szabályos rendben sorakoztak, mint a katonák. Egyszer elfoglaltunk két ágyat, annyi üres volt ott! Hamarosan jött egy ember, akinek a hangsúlya nem hagyott kétséget afelől, hogy mit mondhat. Így tanultuk meg, hogy azok mind a szállóvendégeké. Nekünk maradt a homok. Találkoztunk jólelkű emberekkel is. Rimini környékén pancsiztunk, amikor egy idős úr figyelmeztetett minket, hogy a medúzacsípés fájdalmas. Ez az információ némileg csökkentette a tengervízben tartózkodás élvezetét.
San Marinót nem lehet kihagyni, ha a közelében jár az ember. Milyen lehet egy miniállam? A bejáratánál az itt látható felirat fogad:
És tényleg, San Marino parlamentáris köztársaság, 1244-ben alkotott köztársasági alkotmánya az egyik legrégebbi az egész világon. A 739 méter magas Monte Titanóra települt középkori város őrzi a turistáknak tetsző különleges hangulatát. A útikönyvek szerint odaföntről láthatjuk a 15 km-re levő tengert is, ehhez azért szerencse kell.
Ravenna nagyon megfogott az ókeresztény és bizánci műemlékeivel. Több épülete is szerepel az UNESCO Világörökség listáján. A legemlékezetesebb maradt számomra Galla Placidia-mauzóleum, III. Constantinus császár feleségének a síremléke. Egy mozaikképéről vettem is posztert, amit máig őrzök. Sokszor nézegettem a falamon: Két galamb egy pár. Az egyik szomját oltja, élvezi a hűs vizet, talán önmagában is gyönyörködik. Eközben nem veszi észre, hogy a párja másfelé fordul...

Olasz körútunk utolsó állomásaként hagytuk az ország-világ legkülönlegesebb városát, Velencét. A kocsit Mestrén hagytuk, és busszal mentünk be Venezia Santa Luciára. Izgatottan vártuk, hogy megpillantsuk a Canal Grandét! És újra egy csoda részeseinek éreztük magunkat. Kóboroltunk a sikátorokban, minél inkább eltévedtünk, annál jobban élveztük. Egyszer megvártuk a sötétedést. Este Velence olyan, mint egy mesebirodalom, elvarázsolt kastélyok, titokzatos szellemvasút, csupa csillogás, meglepetés. Az élet Vidám Parkja.
Utoljára még kiélveztük a tengert: várod a következő hullámot, majd a kellő pillanatban felugrasz, és hagyod magad sodorni. Felállsz, és újra vársz, ugrasz, sodródsz. Egy ritmusba kerülsz a végtelennel. És akkor úgy érzed, hogy végtelenül boldog vagy...