Ez még a régi rendszerben történt, 88-89 fordulóján. Éppen válófélben voltam, lakás és ígéretes munkahely nélkül: soha jobb alkalom, hogy nagy dolgokra vállalkozzék az ember.
Egy megbízható ismerős szerzett munkát valami vendéglőben. Igen ám, de nem volt kiutazási engedélyem. Akkoriban turistaútlevéllel három évente csak egyszer hagyhattuk el az országot Nyugat felé. Meghívólevelet kellett szerezni a tulajtól. Mivel lírát sem válthattam ki, pénzt is kellett küldenie, amihez devizaszámlát kellett nyitnom. Így elhúzódott az indulás karácsony utánra.
Télvíz idején semmi hóakadály, sőt, a napocska olyan melegen sütött be a kocsinkba, hogy egy szál pólóban lehetett utazni. Trentino-Alto Adige tartományba mentünk, az Alpokba. Anyámék az ismerősnél maradtak, a városkában, engem pedig "meghívóim" felvittek - jól meglepődtem - a hegyekbe, egy menedékházszerű vendéglőbe. Na, akkor a munka utáni kirakatnézésnek, sétának annyi!
A hegyi vendéglő kétszintes volt. A földszinten található az étterem és a konyha, a lakórészbe pedig a konyhából nyíló lépcsőn kellett
lefelé menni, a szuterénbe. Egy normális méretű, kissé zsúfoltan berendezett szobában aludt a tulajdonos házaspár, abból nyílt egy kis fürdőszoba, valamint egy kicsi, spártai szoba. Puritánul berendezett, sötét? Igen, és ezt nem hiszitek el: nem volt fűtés! A vizes törölközőnk nem megszáradt, hanem megfagyott. Egy jugoszláv lánnyal aludtam ott. Végül is minek lett volna fűtés, hiszen egész nap fent dolgoztunk.
A konyhalány lettem, nem tudtam elég jól olaszul ahhoz, hogy felszolgáljak. A tulajdonos felesége főzött, én előkészítettem neki, pucoltam, hámoztam, de leginkább mosogattam. Nem volt mosogatógépük! Néhány óra múlva majd letört a derekam. Néhány nap múlva a gumikesztyűbe befülledt a kezem, viszketett a bőröm; évekig visszatérő bőrbetegséget kaptam. A kaja viszont ízlett. A
polenta (kukoricakása) nagyon népszerű volt ott, nekem szokatlan. Amikor kaptam pár óra szabadidőt, kiültem a vendéglőbe. Egy férfi beszédbe elegyedett velem, de nem volt szimpatikus. Számoltam a napokat, mennyit kell még itt töltenem, hogy ledolgozzam a pénzt, amit küldtek.
Szilveszterkor hosszú volt a munkanap. Éjfél előtt hangosan számolt az egész étterem: 10, 9, 8, 7, 6, 5, 4, 3, 2, 1, 0! Ujjongás, koccintás. És? Semmi himnusz? Ez a hiányérzet lehet a honvágy. Az általános iskolában, ahol tanítottam, minden iskolai ünnepélyen énekelni kellett, utáltam. Itt pedig azt éreztem, hogy idegenben vagyok. Én is kaptam pezsgőt, a tulajdonosnő és a jugoszláv lány koccintott velem. Talán az italtól is volt, de bizony elsírtam magam. Annyira vágytam haza!
Amikor közeledett rabszolgaságom vége, megbeszéltem a tulajdonosnővel, majd anyámékkal, hogy eljönnek értem a faluba. Másnap azzal állt elő a főnökasszony férjével vállvetve, hogy még NEM MEHETEK EL, mert nem dolgoztam le a pénzt, amit küldtek. Hogyan? Idegesen beszoroztam a napidíjat a napok számával. Nem úgy van az, ingatták a fejüket, nem ér annyit a munkám, mint amennyiről szó volt, mert nem voltam elég önálló a konyhában. Például nem mostam le a sparchert szélét. Na, érdekes módon onnantól kezdve sokkal gyorsabban tudtam beszélni. Nem részletezem a vitát, nem is emlékszem... De sikerült hazajutnom.
Tanulság? Azt ne keressetek! Úgyis mindenki csak a sajátjából tanul.
