A Nagy Olasz Kaland

1990-ben megnyíltak a határok! Innentől már csak a pénztárca szabott gátat az olaszországi álomutazásoknak. Azaz még az sem. Fiatalok, ha pénztelenek is, nem ismernek lehetetlent. Mi bizony nekivágtunk a kéthetes Nagy Olasz Kalandnak egy Trabanttal, sok ételkonzervvel, s annyi lirával a zsebünkben, amennyivel campingdíj megfizetését végső esetre kellett korlátoznunk.
Az utazást befogadásra teljesen nyitott szívvel vártam. A társadalom általános felszabadultságérzete egybeesett személyes életem hasonló fordulatával, a válásommal. Útitársam, egy csillogó szemű egyetemista, már csak az életkora okán is biztosította a megfelelően lelkes alaphangulatot.
Az első olasz város, ahol megálltunk, Padova volt. Micsoda szerencse, hogy éppen egy szabadtéri ünnepségbe csöppentünk! A székekkel nézőtérnek berendezett téren helyet is foglaltunk, és bár nem értettük az ének szövegét, a refrén magával ragadott: semplicitá, semplicitá. Átadtuk magunkat a tiszta, egyszerű hangok, az örömteli tánc kisugárzásának. Valami ilyesmi lehetett: Hallgasd meg!
Bolognában Olaszország másik arcát ismertük meg. A város szélén sátrazásra alkalmas helyet kerestünk, amikor értünk is aggódó helyi lakosok kedvesen eltanácsoltak. Nagyon veszélyesek errefelé a drogosok, jobban tesszük, ha campingben szállunk meg. Nem szórhattuk a pénzt ilyesmire! Kerestünk egy nyugis parkolót, és a Trabantban rendezkedtünk be alvásra. De minden hangra felriadtam és óvatosan kikémleltem, nem készül-e éppen támadásra ellenünk valaki, hogy kifosszon, megerőszakoljon... A reggeli világosságra ébredve aztán megkönnyebbülten állapítottam meg: ezt megúsztuk.

Porta del Paradiso

Ezután Firenze következett. Fél évvel korábban sokat tanultam róla az idegenvezetői tanfolyamon; megtanultuk, hogy a Duomo hatalmas kupoláját, ami Firenze szimbóluma, Brunelleschi tervezte, tudtam, hogy az olaszosan mellette, külön álló harangtorony Giottóról kapta a nevét. A diaképeken tanulmányoztuk a keresztelőkápolna (Battistero) bronzkapuját, csodáltuk a Porta del Paradiso ótestamentumi jelenteit. Akkor még nem sejtettem, hogy nyáron a saját szememmel is látni fogom mindezt. A rekkenő hőségben álltam a nyüzsgő téren, bámultam a szobrokkal és domborművekkel elhalmozott világhírű épületeket. Úgy éreztem magam, mintha a diaképek váratlanul életre keltek volna, s csak a képzeletem túlzott aktivitása csalna meg.
A terv szerint Firenzéig jöttünk volna, de útitársam azzal állt elő, gyerünk tovább Rómáig! Én haboztam, mert tanárnőként a tervszerűséghez voltam szokva. De hisz épp ezt szerettem ebben a fiúban: a fiatalos lendületet, a következmények miatti aggodalmaskodás helyett az élet örömeinek a habzsolását. OK. Irány a világ közepe!

Siena különleges, kagyló alakú terén csak pár órát töltöttünk.

 
Siettünk a tengerhez.
Vonzott a tenger hatalmas hatalma.
Úgy álltunk a végtelen, hol szelíd, hol háborgó arcát mutató hatalom előtt, mint a megszeppent ember a mindenható Isten előtt.

Este a parttól nem messze, egy kis erdőfoltban vertük fel a sátrat. Már sötét volt, a turista gázpalackon teavizet forraltunk éppen, amikor ... hirtelen két férfi fegyvert szegezett ránk. Mukkanni sem mertünk, amíg zseblámpájukkal körbepásztázták a táborhelyünket. A Trabant rendszámtábláját látva megszólaltak: Siete ungheresi? - Sí - nyögtem, de már kezdtem megkönnyebbülni, mert láttam, hogy egyenruhában vannak. Megnézték az útlevelünket, aztán otthagytak minket. Hogy figyelmeztettek-e arra, hogy legközelebb campingbe menjünk, sajnos nem emlékszem. De az biztos, hogy ezután sem mentünk campingbe.
Minél délebbre jártunk, annál többször dudáltak ránk. A mosolygó arcokból és integetésből megértettük, hogy az elismerő üdvözlés a csodabogár Trabantunknak szól.

Rómába este érkeztünk meg. A Trasteverén találtunk egy parkot, ahol itt-ott emberek feküdtek, na nem hajléktalanok, turistáknak tűntek. Akkor aludtam életemben először a szabad ég alatt.

Villa Borghese

Másnap megkezdtük Róma felfedezését. A várost kettészelő Tevere nem hasonlítható a Dunához. Kisebb folyó, s a hidak is szobrokkal teli művészeti alkotások. Bármerre mész, szobrokat és szökőkutakat látsz. Hol többezer éves épületek nyűgöznek le (pl. Pantheon), hol barokk kori remekművek (mint a Trevi-kút). Hol az irdatlan méretektől esik le az állad (Szent Péter tér és Bazilika), hol az emberi méret meghittsége érint meg (pl. Vesta-szüzek temploma). Egy igazi olasz pizzát is jó lett volna kipróbálni, ehelyett magyar konzervekkel csillapítottuk éhségünket. A Corso Venezián megbámulhattuk volna a modern üzleteket (1990-et írtunk akkor!), de nem vesztegettük az időt önsajnálatra. Inkább a Villa Borghese nevű parkban sétálgattunk, ami szintén szobrokkal, látnivalókkal teli.
A következő éjszakákhoz kicsit kevésbé nyilvános helyet szerettünk volna találni. A Tiberina-szigeten kötöttünk ki a Trabival, a rakpart kellően néptelennek látszott. Megvacsoráztunk, felpumpáltuk a kétszemélyes gumimatracot, bebújtunk a hálózsákba (ki-ki a magáéba), s a csillagos ég alatt, egymás kezét fogva elaludtunk. Kora reggel arra ébredtünk -s ez már kevésbé romantikus -, hogy kutyák gyanakodva körbeszaglásznak.
Három nap múlva szomorúan hagytam el a fővárost. Talán éreztem, hogy legközelebb már elárvult szívvel, egyedül fogok bolyongani emlékeim színhelyén.
Következő célunk az Adriai-tengerpart volt, amihez át kellett kelnünk az Appenninek hegyláncán. Nagyon hosszú, soha véget nem érő út volt. Hogy jobban teljen az idő, barchóbáztunk. Párom önként nehezítette a kérdezési feltételeket: egy szempont szerint csak két kérdést tett fel. Úgy nézett ki, Róma nem csak lelkileg, szellemileg is pezsdítően hatott. Az este a magas csúcsok között ért utol minket, település égen-földön sehol, madár is alig járt arra, barátságtalan köves vidék. A nyár derekán is hűvös volt. A kocsiban vacsoráztunk, aztán ággyá alakítottuk az ülést, mert nem volt kedvünk sátrat verni. Nem sok szórakozási lehetőség adódott. Mintha csak ketten lettünk volna a földön...
Az Adriai-tengerben fürödtünk néptelen, csendes partszakaszon, és turistáktól hemzsegő luxus spiaggián is. A napozóágyak százai olyan szabályos rendben sorakoztak, mint a katonák. Egyszer elfoglaltunk két ágyat, annyi üres volt ott! Hamarosan jött egy ember, akinek a hangsúlya nem hagyott kétséget afelől, hogy mit mondhat. Így tanultuk meg, hogy azok mind a szállóvendégeké. Nekünk maradt a homok. Találkoztunk jólelkű emberekkel is. Rimini környékén pancsiztunk, amikor egy idős úr figyelmeztetett minket, hogy a medúzacsípés fájdalmas. Ez az információ némileg csökkentette a tengervízben tartózkodás élvezetét.
San Marinót nem lehet kihagyni, ha a közelében jár az ember. Milyen lehet egy miniállam? A bejáratánál az itt látható felirat fogad:
És tényleg, San Marino parlamentáris köztársaság, 1244-ben alkotott köztársasági alkotmánya az egyik legrégebbi az egész világon. A 739 méter magas Monte Titanóra települt középkori város őrzi a turistáknak tetsző különleges hangulatát. A útikönyvek szerint odaföntről láthatjuk a 15 km-re levő tengert is, ehhez azért szerencse kell.
Ravenna nagyon megfogott az ókeresztény és bizánci műemlékeivel. Több épülete is szerepel az UNESCO Világörökség listáján. A legemlékezetesebb maradt számomra Galla Placidia-mauzóleum, III. Constantinus császár feleségének a síremléke. Egy mozaikképéről vettem is posztert, amit máig őrzök. Sokszor nézegettem a falamon: Két galamb egy pár. Az egyik szomját oltja, élvezi a hűs vizet, talán önmagában is gyönyörködik. Eközben nem veszi észre, hogy a párja másfelé fordul...

Olasz körútunk utolsó állomásaként hagytuk az ország-világ legkülönlegesebb városát, Velencét. A kocsit Mestrén hagytuk, és busszal mentünk be Venezia Santa Luciára. Izgatottan vártuk, hogy megpillantsuk a Canal Grandét! És újra egy csoda részeseinek éreztük magunkat. Kóboroltunk a sikátorokban, minél inkább eltévedtünk, annál jobban élveztük. Egyszer megvártuk a sötétedést. Este Velence olyan, mint egy mesebirodalom, elvarázsolt kastélyok, titokzatos szellemvasút, csupa csillogás, meglepetés. Az élet Vidám Parkja.
Utoljára még kiélveztük a tengert: várod a következő hullámot, majd a kellő pillanatban felugrasz, és hagyod magad sodorni. Felállsz, és újra vársz, ugrasz, sodródsz. Egy ritmusba kerülsz a végtelennel. És akkor úgy érzed, hogy végtelenül boldog vagy...

Kezdet

Nálam úgy kezdődött, hogy a gimiben, rajz tagozaton olaszt tanultunk. Nagyon megszerettem, noha akkoriban még unalmasabb módszerekkel tanítottak minket, nem jártam Olaszországban, egy olasz embert sem ismertem, és olasz tévét sem lehetett még nézni. Olasz érettségi után más irányba vezetett az életem. 9 év telt el, mire lehetőségem adódott Olaszországba utazni. Olyan boldog voltam, mint a titkon szerelmes ember, akit egyszer csak észrevesz Ő.
A nyolcvanas években nem volt egyszerű kijutni. A fiatalok kedvéért írom, hogy turista útlevéllel 3 évente utazhattál nyugatra, közte társas utazásra fizethettél be, vagy kint élő ismerőstől kérhettél meghívó levelet. Első utazásom alkalmával Milánóba készültünk, de csak nekem volt jogosultságom turistaként kiutazni, férjemnek nem. Törtük a fejünket, és kitaláltuk, hogy őt befizetjük egy velencei farsangi társas útra, ahol - ritka lehetőség! - önálló odautazás megengedett volt. Így négy napra elhagyhatta az országot. Ki kellett használnunk minden percet! Éjféltől hagyhatta el az országot, s mi már hajnali 4-kor átléptük a határt. Kocsival indultunk el éjszaka, hogy Bécsben reggel 6-kor vonatra szállhassunk. De hiába fundáltuk ki ilyen jól a dolgot! Ausztriában lavina miatt megrekedt a vonatunk, így több órás veszteglés után Velence-Mestrén lekéstük a csatlakozást. S ez még nem minden. Brescia előtt is vesztegeltünk egy-két órát bombariadó miatt. Végül az indulás után mintegy 24 órával, éjfél után értünk célba.
Csak két napig maradhattunk, s haza kellett jönni. De ez a rövidke idő elég volt ahhoz, hogy komolyan fontolni kezdjük a kiköltözés esélyét. S elkezdtük felborítani az életünket.