Olasz titok

Isola Bella

2011-05-21T22:10:00.001+02:00

Lélegzetelállítóan szép.

A "Szép Sziget" Észak-Olaszországban található, a Lago Maggiore tóban. A mintegy 400 lakosú település közigazgatásilag Torino megyéhez tartozik.
Az eredetileg halászok által lakott kicsi szigeten az 1600-as években kezdett komoly építkezésbe a Borromini család. A palota ma is az ő nevüket viseli. Termeit fényűző bútorok, szobrok, festmények, falikárpitok, stukkók díszítik. A monumentális barokk palota talán legszebb terme a Sala di Napoleone.

A kert lépcsőzetes kialakítású, lenyűgöző kertépítési megoldásokkal, pazar szobrokkal és szökőkutakkal, valamint hófehér pávákkal teli. Enyhe klímája kedvez az egzotikus növényvilágnak. A palota és a kertek egy egységes kompozíciót alkotnak, mely a XIX. század közepére nyerte el mai arculatát.

Ez a látvány elősegítheti, hogy átértékeld egész eddigi életedet!

Tavasztól őszig látogathatók. Információk itt.

Bátorságból jeles

2011-04-24T19:23:00.001+02:00

- Bátorságból jeles - így fogadott Rita barátnőm, amikor 1993-ban hazaértem egyhetes olaszországi utamról. Nem először indultam el egyedül, de első ízben tartottam egy ismeretlen olasz családhoz, hogy azután velük töltsek pár napot a csizma talpánál, az Jón-tenger partján. Olyan helyen, ahová a magam erejéből addig még (s azóta sem) jutottam el.
Gabriellát újsághirdetés útján ismertem meg, 35 éves, kétgyerekes anya volt, aki kölcsönös ospitalità (vendéglátás) reményében keresett barátságokat. Egy levélváltás és két telefonálás (és némi hezitálás) után fogadtam el a meghívását.

Este indultam, s az éjszakát kényelmetlen távolsági buszon töltöttem. Délelőtt Velencében vonatra szálltam, s késő délután érkeztem meg Rómába. Onnan kocsival vittek egy közeli faluba, így jutottam kora estére az ismeretlen családhoz. Lelkes hangzavarral fogadtak, ahogy az olaszoknál szokás. Két órácskát alhattam, s még éjfél előtt elindultunk kocsival Sud felé. Én hátul a két tinédzser mellett...
Egy semmitmondó kis faluban béreltek apartmant, így szerencsére semmit sem veszítettem azzal, hogy első nap hasznáhaltatlan voltam. Másnap valahol granita-t (jégkását) fogyasztottunk, amitől piszokul megfájdult a fogam. Fél napig feküdtem a fájdalomtól majd a gyógyszertől kábultan. Na, eljutottam végre a tengerhez is! Gyönyörű tiszta a vize, derékig állsz benne, mégis látod a lábfejed. Persze a hátránya is megvan annak a köves, kavicsos tengerfenéknek: nyomta a talpamat. A lelkemet meg az nyomta-nyomasztotta, hogy nagyon egyedül éreztem magam az idegenek között.

Egyik nap kirándulni indultunk Szicíliába. Ez azért felizgatott! Villa San Giovanninál komp vitte át a kocsit (de egész vonatokat is - ámuldoztam) a szigetre, Messinába. Az Etnát céloztuk meg. A zöld nélküli, felperzselt, holdbéli táj félelmetes volt. Féltem kicsit akkor is, amikor az egyik szicíliai falucskában sétáltunk. Gyanúsan kihalt volt minden, vajon melyik kapualjból fognak ránk támadni a maffiózók?
Másnap úgy döntöttem, hogy én inkább visszautaznék Rómába. Talán Gabrielláék is örültek, hogy az idegen kényszervendég elmegy, ezért kedvesen felajánlották, hogy a Róma-közeli lakásukban alhatok. A szomszéd épületben lakó szülei még reggelivel és vacsorával is megvendégeltek, mintha rokon lettem volna. Apja hordott az állomásra meg vissza, ő is fizetett lánya barátkozó hajlamáért.
Szóval, Rómában egyedül! De jó is ez a nagy szabadság, oda megyek, ahova akarok. Egész nap gyalog róttam az utat. Felkerestem a legfontosabb helyeket - s visszaemlékeztem a korábbi utamra, amikor nem egyedül voltam.
A hazafelé út Budapestre megint egy napig majd egy éjszaka tartott. Épségben hazaértem, és bátorságból jeles minősítést kaptam a barátnőmtől. Azonban hamarosan nagyon megbetegedtem a kimerültségtől.
A csuda tudja, van-e értelme olyan kérdéseknek, hogy megérte-e, tényleg bátor voltam-e. De az biztos, hogy 8-10 évvel később elszalasztottam lehetőségeket. Féltem a lehetséges problémáktól, kényelmetlenségtől.
Talán II. János Pálnak van igaza:
" Ne féljetek a fiatalságotoktól és attól a mélyről jövő kívánságotoktól, hogy kipróbáljátok a boldogságot, az igazságot, a szépséget és a sokáig tartó szeretetet!"

Mini Italia

2011-03-01T11:09:00.002+01:00

Beutazni az országot sok pénz, idő és fáradság. A miniatűr Olaszországot egy nap alatt bebarangolhatjuk... – azután még jobban vágyakozunk az igazira.

A 60-as években Ivo Rambaldi, cégvezető, aki szenvedélyesen rajongott a művészettörténetért, külföldi utazása során fedezett fel egy miniatűr parkot. Elhatározta, hogy hasonlót létrehoz Olaszországban is hazája számtalan, felbecsülhetetlen értékű építészeti örökségéből.

A Rimini mellett található Italia in Miniatura 1970-ben nyílt meg a látogatók előtt.

Jelenleg a park 85000 nm-en fekszik, 273 makett található benne, kicsinyítési arányuk 1:25 és 1:50 között mozog, kivéve Velencét, amely az ötödére lett kicsinyítve. A parkot minden évben fél millió látogató csodálja meg.

A Bergamo közelében található Minitalia 1971-ben nyitotta meg kapuit.

Ez melyik szökőkút miniatűr mása?

Milyen lépcsőre tévedt ez a macska?

Ravennát mi képviselheti az alábbiak közül?

A. Mausoleo di Theodorico

B. Castello Estense

C. Palazzo Vecchio

Trieste városát képviselő épületnek mi a neve?

A további érdekességek felfedezése Rátok vár:
http://www.italiainminiatura.com/
http://www.minitalia.com

Buon divertimento!

Olaszban dolgoztam

2011-02-14T17:24:00.000+01:00

   Ez még a régi rendszerben történt, 88-89 fordulóján. Éppen válófélben voltam, lakás és ígéretes munkahely nélkül: soha jobb alkalom, hogy nagy dolgokra vállalkozzék az ember.
   Egy megbízható ismerős szerzett munkát valami vendéglőben. Igen ám, de nem volt kiutazási engedélyem. Akkoriban turistaútlevéllel három évente csak egyszer hagyhattuk el az országot Nyugat felé. Meghívólevelet kellett szerezni a tulajtól. Mivel lírát sem válthattam ki, pénzt is kellett küldenie, amihez devizaszámlát kellett nyitnom. Így elhúzódott az indulás karácsony utánra.
   Télvíz idején semmi hóakadály, sőt, a napocska olyan melegen sütött be a kocsinkba, hogy egy szál pólóban lehetett utazni. Trentino-Alto Adige tartományba mentünk, az Alpokba. Anyámék az ismerősnél maradtak, a városkában, engem pedig "meghívóim" felvittek - jól meglepődtem - a hegyekbe, egy menedékházszerű vendéglőbe. Na, akkor a munka utáni kirakatnézésnek, sétának annyi!

   A hegyi vendéglő kétszintes volt. A földszinten található az étterem és a konyha, a lakórészbe pedig a konyhából nyíló lépcsőn kellett lefelé menni, a szuterénbe. Egy normális méretű, kissé zsúfoltan berendezett szobában aludt a tulajdonos házaspár, abból nyílt egy kis fürdőszoba, valamint egy kicsi, spártai szoba. Puritánul berendezett, sötét? Igen, és ezt nem hiszitek el: nem volt fűtés! A vizes törölközőnk nem megszáradt, hanem megfagyott. Egy jugoszláv lánnyal aludtam ott. Végül is minek lett volna fűtés, hiszen egész nap fent dolgoztunk.
   A konyhalány lettem, nem tudtam elég jól olaszul ahhoz, hogy felszolgáljak. A tulajdonos felesége főzött, én előkészítettem neki, pucoltam, hámoztam, de leginkább mosogattam. Nem volt mosogatógépük! Néhány óra múlva majd letört a derekam. Néhány nap múlva a gumikesztyűbe befülledt a kezem, viszketett a bőröm; évekig visszatérő bőrbetegséget kaptam. A kaja viszont ízlett. A polenta (kukoricakása) nagyon népszerű volt ott, nekem szokatlan. Amikor kaptam pár óra szabadidőt, kiültem a vendéglőbe. Egy férfi beszédbe elegyedett velem, de nem volt szimpatikus. Számoltam a napokat, mennyit kell még itt töltenem, hogy ledolgozzam a pénzt, amit küldtek.
   Szilveszterkor hosszú volt a munkanap. Éjfél előtt hangosan számolt az egész étterem: 10, 9, 8, 7, 6, 5, 4, 3, 2, 1, 0! Ujjongás, koccintás. És? Semmi himnusz? Ez a hiányérzet lehet a honvágy. Az általános iskolában, ahol tanítottam, minden iskolai ünnepélyen énekelni kellett, utáltam. Itt pedig azt éreztem, hogy idegenben vagyok. Én is kaptam pezsgőt, a tulajdonosnő és a jugoszláv lány koccintott velem. Talán az italtól is volt, de bizony elsírtam magam. Annyira vágytam haza!
   Amikor közeledett rabszolgaságom vége, megbeszéltem a tulajdonosnővel, majd anyámékkal, hogy eljönnek értem a faluba. Másnap azzal állt elő a főnökasszony férjével vállvetve, hogy még NEM MEHETEK EL, mert nem dolgoztam le a pénzt, amit küldtek. Hogyan? Idegesen beszoroztam a napidíjat a napok számával. Nem úgy van az, ingatták a fejüket, nem ér annyit a munkám, mint amennyiről szó volt, mert nem voltam elég önálló a konyhában. Például nem mostam le a sparchert szélét. Na, érdekes módon onnantól kezdve sokkal gyorsabban tudtam beszélni. Nem részletezem a vitát, nem is emlékszem... De sikerült hazajutnom.
   Tanulság? Azt ne keressetek! Úgyis mindenki csak a sajátjából tanul.

Tengeren

2011-01-23T18:29:00.000+01:00

Szabó Lőrinc: Tengeren

Visz a hajó, ringat a tenger,

elnyúlok a fedélzeten.

Ez a kékség, amiben úszunk,

tán a mennyország idelenn,

ez a kékség, amiben úszunk,

eget és földet összefog

és lent a hullámzó magasság,

fent a szárnyrakelt víz suhog.

S ebben a tükrös ragyogásban,

csobogó ég és víz között,

elszáll az emberi sötétség,

amely idáig üldözött:

könnyű vagyok s a könnyű lélek

könnyűnek érzi a jövőt,

minden gyötrelmét elfelejti

a megváltó szépség előtt.

Visz a hajó, ringat a hullám,

a gép morajlik csendesen,

ez a kékség, amiben úszunk,

tán a mennyország idelenn.

Lent az ég ragyog, fent a tenger,

ez a nagy fény meggyógyított;

most megint örülök, hogy élek,

hogy élek és ember vagyok.

A Nagy Olasz Kaland

2010-12-26T19:51:00.003+01:00

1990-ben megnyíltak a határok! Innentől már csak a pénztárca szabott gátat az olaszországi álomutazásoknak. Azaz még az sem. Fiatalok, ha pénztelenek is, nem ismernek lehetetlent. Mi bizony nekivágtunk a kéthetes Nagy Olasz Kalandnak egy Trabanttal, sok ételkonzervvel, s annyi lirával a zsebünkben, amennyivel campingdíj megfizetését végső esetre kellett korlátoznunk.
Az utazást befogadásra teljesen nyitott szívvel vártam. A társadalom általános felszabadultságérzete egybeesett személyes életem hasonló fordulatával, a válásommal. Útitársam, egy csillogó szemű egyetemista, már csak az életkora okán is biztosította a megfelelően lelkes alaphangulatot.
Az első olasz város, ahol megálltunk, Padova volt. Micsoda szerencse, hogy éppen egy szabadtéri ünnepségbe csöppentünk! A székekkel nézőtérnek berendezett téren helyet is foglaltunk, és bár nem értettük az ének szövegét, a refrén magával ragadott: semplicitá, semplicitá. Átadtuk magunkat a tiszta, egyszerű hangok, az örömteli tánc kisugárzásának. Valami ilyesmi lehetett: Hallgasd meg!
Bolognában Olaszország másik arcát ismertük meg. A város szélén sátrazásra alkalmas helyet kerestünk, amikor értünk is aggódó helyi lakosok kedvesen eltanácsoltak. Nagyon veszélyesek errefelé a drogosok, jobban tesszük, ha campingben szállunk meg. Nem szórhattuk a pénzt ilyesmire! Kerestünk egy nyugis parkolót, és a Trabantban rendezkedtünk be alvásra. De minden hangra felriadtam és óvatosan kikémleltem, nem készül-e éppen támadásra ellenünk valaki, hogy kifosszon, megerőszakoljon... A reggeli világosságra ébredve aztán megkönnyebbülten állapítottam meg: ezt megúsztuk.

Porta del Paradiso

Ezután Firenze következett. Fél évvel korábban sokat tanultam róla az idegenvezetői tanfolyamon; megtanultuk, hogy a Duomo hatalmas kupoláját, ami Firenze szimbóluma, Brunelleschi tervezte, tudtam, hogy az olaszosan mellette, külön álló harangtorony Giottóról kapta a nevét. A diaképeken tanulmányoztuk a keresztelőkápolna (Battistero) bronzkapuját, csodáltuk a Porta del Paradiso ótestamentumi jelenteit. Akkor még nem sejtettem, hogy nyáron a saját szememmel is látni fogom mindezt. A rekkenő hőségben álltam a nyüzsgő téren, bámultam a szobrokkal és domborművekkel elhalmozott világhírű épületeket. Úgy éreztem magam, mintha a diaképek váratlanul életre keltek volna, s csak a képzeletem túlzott aktivitása csalna meg.
A terv szerint Firenzéig jöttünk volna, de útitársam azzal állt elő, gyerünk tovább Rómáig! Én haboztam, mert tanárnőként a tervszerűséghez voltam szokva. De hisz épp ezt szerettem ebben a fiúban: a fiatalos lendületet, a következmények miatti aggodalmaskodás helyett az élet örömeinek a habzsolását. OK. Irány a világ közepe!

Siena különleges, kagyló alakú terén csak pár órát töltöttünk.

Siettünk a tengerhez.
Vonzott a tenger hatalmas hatalma.
Úgy álltunk a végtelen, hol szelíd, hol háborgó arcát mutató hatalom előtt, mint a megszeppent ember a mindenható Isten előtt.

Este a parttól nem messze, egy kis erdőfoltban vertük fel a sátrat. Már sötét volt, a turista gázpalackon teavizet forraltunk éppen, amikor ... hirtelen két férfi fegyvert szegezett ránk. Mukkanni sem mertünk, amíg zseblámpájukkal körbepásztázták a táborhelyünket. A Trabant rendszámtábláját látva megszólaltak: Siete ungheresi? - Sí - nyögtem, de már kezdtem megkönnyebbülni, mert láttam, hogy egyenruhában vannak. Megnézték az útlevelünket, aztán otthagytak minket. Hogy figyelmeztettek-e arra, hogy legközelebb campingbe menjünk, sajnos nem emlékszem. De az biztos, hogy ezután sem mentünk campingbe.
Minél délebbre jártunk, annál többször dudáltak ránk. A mosolygó arcokból és integetésből megértettük, hogy az elismerő üdvözlés a csodabogár Trabantunknak szól.

Rómába este érkeztünk meg. A Trasteverén találtunk egy parkot, ahol itt-ott emberek feküdtek, na nem hajléktalanok, turistáknak tűntek. Akkor aludtam életemben először a szabad ég alatt.

Villa Borghese

Másnap megkezdtük Róma felfedezését. A várost kettészelő Tevere nem hasonlítható a Dunához. Kisebb folyó, s a hidak is szobrokkal teli művészeti alkotások. Bármerre mész, szobrokat és szökőkutakat látsz. Hol többezer éves épületek nyűgöznek le (pl. Pantheon), hol barokk kori remekművek (mint a Trevi-kút). Hol az irdatlan méretektől esik le az állad (Szent Péter tér és Bazilika), hol az emberi méret meghittsége érint meg (pl. Vesta-szüzek temploma). Egy igazi olasz pizzát is jó lett volna kipróbálni, ehelyett magyar konzervekkel csillapítottuk éhségünket. A Corso Venezián megbámulhattuk volna a modern üzleteket (1990-et írtunk akkor!), de nem vesztegettük az időt önsajnálatra. Inkább a Villa Borghese nevű parkban sétálgattunk, ami szintén szobrokkal, látnivalókkal teli.
A következő éjszakákhoz kicsit kevésbé nyilvános helyet szerettünk volna találni. A Tiberina-szigeten kötöttünk ki a Trabival, a rakpart kellően néptelennek látszott. Megvacsoráztunk, felpumpáltuk a kétszemélyes gumimatracot, bebújtunk a hálózsákba (ki-ki a magáéba), s a csillagos ég alatt, egymás kezét fogva elaludtunk. Kora reggel arra ébredtünk -s ez már kevésbé romantikus -, hogy kutyák gyanakodva körbeszaglásznak.
Három nap múlva szomorúan hagytam el a fővárost. Talán éreztem, hogy legközelebb már elárvult szívvel, egyedül fogok bolyongani emlékeim színhelyén.
Következő célunk az Adriai-tengerpart volt, amihez át kellett kelnünk az Appenninek hegyláncán. Nagyon hosszú, soha véget nem érő út volt. Hogy jobban teljen az idő, barchóbáztunk. Párom önként nehezítette a kérdezési feltételeket: egy szempont szerint csak két kérdést tett fel. Úgy nézett ki, Róma nem csak lelkileg, szellemileg is pezsdítően hatott. Az este a magas csúcsok között ért utol minket, település égen-földön sehol, madár is alig járt arra, barátságtalan köves vidék. A nyár derekán is hűvös volt. A kocsiban vacsoráztunk, aztán ággyá alakítottuk az ülést, mert nem volt kedvünk sátrat verni. Nem sok szórakozási lehetőség adódott. Mintha csak ketten lettünk volna a földön...
Az Adriai-tengerben fürödtünk néptelen, csendes partszakaszon, és turistáktól hemzsegő luxus spiaggián is. A napozóágyak százai olyan szabályos rendben sorakoztak, mint a katonák. Egyszer elfoglaltunk két ágyat, annyi üres volt ott! Hamarosan jött egy ember, akinek a hangsúlya nem hagyott kétséget afelől, hogy mit mondhat. Így tanultuk meg, hogy azok mind a szállóvendégeké. Nekünk maradt a homok. Találkoztunk jólelkű emberekkel is. Rimini környékén pancsiztunk, amikor egy idős úr figyelmeztetett minket, hogy a medúzacsípés fájdalmas. Ez az információ némileg csökkentette a tengervízben tartózkodás élvezetét.
San Marinót nem lehet kihagyni, ha a közelében jár az ember. Milyen lehet egy miniállam? A bejáratánál az itt látható felirat fogad:
És tényleg, San Marino parlamentáris köztársaság, 1244-ben alkotott köztársasági alkotmánya az egyik legrégebbi az egész világon. A 739 méter magas Monte Titanóra települt középkori város őrzi a turistáknak tetsző különleges hangulatát. A útikönyvek szerint odaföntről láthatjuk a 15 km-re levő tengert is, ehhez azért szerencse kell.
Ravenna nagyon megfogott az ókeresztény és bizánci műemlékeivel. Több épülete is szerepel az UNESCO Világörökség listáján. A legemlékezetesebb maradt számomra Galla Placidia-mauzóleum, III. Constantinus császár feleségének a síremléke. Egy mozaikképéről vettem is posztert, amit máig őrzök. Sokszor nézegettem a falamon: Két galamb egy pár. Az egyik szomját oltja, élvezi a hűs vizet, talán önmagában is gyönyörködik. Eközben nem veszi észre, hogy a párja másfelé fordul...

Olasz körútunk utolsó állomásaként hagytuk az ország-világ legkülönlegesebb városát, Velencét. A kocsit Mestrén hagytuk, és busszal mentünk be Venezia Santa Luciára. Izgatottan vártuk, hogy megpillantsuk a Canal Grandét! És újra egy csoda részeseinek éreztük magunkat. Kóboroltunk a sikátorokban, minél inkább eltévedtünk, annál jobban élveztük. Egyszer megvártuk a sötétedést. Este Velence olyan, mint egy mesebirodalom, elvarázsolt kastélyok, titokzatos szellemvasút, csupa csillogás, meglepetés. Az élet Vidám Parkja.
Utoljára még kiélveztük a tengert: várod a következő hullámot, majd a kellő pillanatban felugrasz, és hagyod magad sodorni. Felállsz, és újra vársz, ugrasz, sodródsz. Egy ritmusba kerülsz a végtelennel. És akkor úgy érzed, hogy végtelenül boldog vagy...

Kezdet

2010-11-10T21:37:00.002+01:00

Nálam úgy kezdődött, hogy a gimiben, rajz tagozaton olaszt tanultunk. Nagyon megszerettem, noha akkoriban még unalmasabb módszerekkel tanítottak minket, nem jártam Olaszországban, egy olasz embert sem ismertem, és olasz tévét sem lehetett még nézni. Olasz érettségi után más irányba vezetett az életem. 9 év telt el, mire lehetőségem adódott Olaszországba utazni. Olyan boldog voltam, mint a titkon szerelmes ember, akit egyszer csak észrevesz Ő.
A nyolcvanas években nem volt egyszerű kijutni. A fiatalok kedvéért írom, hogy turista útlevéllel 3 évente utazhattál nyugatra, közte társas utazásra fizethettél be, vagy kint élő ismerőstől kérhettél meghívó levelet. Első utazásom alkalmával Milánóba készültünk, de csak nekem volt jogosultságom turistaként kiutazni, férjemnek nem. Törtük a fejünket, és kitaláltuk, hogy őt befizetjük egy velencei farsangi társas útra, ahol - ritka lehetőség! - önálló odautazás megengedett volt. Így négy napra elhagyhatta az országot. Ki kellett használnunk minden percet! Éjféltől hagyhatta el az országot, s mi már hajnali 4-kor átléptük a határt. Kocsival indultunk el éjszaka, hogy Bécsben reggel 6-kor vonatra szállhassunk. De hiába fundáltuk ki ilyen jól a dolgot! Ausztriában lavina miatt megrekedt a vonatunk, így több órás veszteglés után Velence-Mestrén lekéstük a csatlakozást. S ez még nem minden. Brescia előtt is vesztegeltünk egy-két órát bombariadó miatt. Végül az indulás után mintegy 24 órával, éjfél után értünk célba.
Csak két napig maradhattunk, s haza kellett jönni. De ez a rövidke idő elég volt ahhoz, hogy komolyan fontolni kezdjük a kiköltözés esélyét. S elkezdtük felborítani az életünket.